Szomorú!

Láttam élénk tiltakozását a tévékamerák előtt, fiának az A börtönből, a B börtönbe való átszállítása ellen! Hallottam, panaszkodott a távolság miatt, amely ezentúl a fiától elválasztja, és azokról a nehézségekről, amelyek a látogatásával járó utazásból adódnak!

Láttam azt a teljes médiatámogatást is, amit újságírók és tudósítók biztosítottak, az Önnel hasonló cipőkben járó édesanyáknak, akiket emberi jogvédő szervezetek stb. védenek!

Én magam is édesanya vagyok, így megértem tiltakozását és elégedetlenkedését! Csatlakozni szeretnék harcához, mert, mint látni fogja, engem is nagy távolság választ el a fiamtól.

Dolgozom, de keveset keresek, nekem is nehézségeim vannak látogatásának finanszírozásával. Nagy áldozatok árán is, csak vasárnaponként tudom meglátogatni,

mivel a hét minden napján, szombaton is dolgozom, s van egyéb családi kötelezettségem is a többi gyermekemmel.

Amennyiben még nem jött volna rá, annak a fiúnak vagyok az édesanyja, akit az Ön fia gyilkolt meg a benzinkútnál, ahol éjszaka dolgozott, hogy fedezze tanulmányainak költségeit és támogassa családját.

Jövő vasárnap fogom meglátogatni.

Miközben Ön átöleli fiát és megcsókolja, én néhány virágot teszek szerény sírjára a városi temetőben...

Ja! Majd elfelejtem...., biztos lehet benne, hogy az állam gondoskodik kevéske fizetésem egy részének visszatartásáról, hogy új matracot vegyen fiának, mivel a két előzőt felgyújtotta a börtönben, ahol büntetését tölti aljas cselekedetéért!

Végezetül, még mindig anyaként, az emberi jogokat csak a jogkövető emberekre kellene alkalmaznunk!